Népszerű kijelentés, hogy low-techben nem kell a CO2-vel foglalkozni. A természet megoldja magától, egy gonddal kevesebb terheli az egyszeri akvakertész vállát. És ez így is van, ha az akvárium éppen tökéletesen üzemel magától. De ha mégsem, akkor ez egy lehetséges kritikus pont, amit érdemes alaposabban megvizsgálni.

A CO2 egy olyan forrás, ami összességében kimeríthetetlen. A légkör végtelen nagy tartalékot nyújt. Ráadásul nagyon jól is oldódik, adott esetben kétszer annyi is lehet belőle a vízben, mint oxigénből, mondjuk egy asztalra kitett pohár desztillált vízben vizsgálva. Ahogy valami fogyasztani kezdi, azonnal elkezd pótlódni a diffúziónak köszönhetően, a levegőből. Miért léphet fel mégis CO2 hiány?

- A diffúzió sebessége véges.

Egy szép nagy növényzet fogyasztása egy jól megvilágított délutánon elég tetemes tud lenni. A diffúzió sebességét korlátozza a vízfelszín viszonylag kicsi felülete, és a növénytömeg által lefojtott áramlás is. Pláne, hogy megtanultuk, hogy a túlzottan hullámzó felszín árt a CO2-nek, ezért lágy fodrozódásra állítjuk be a kifolyót. Azonban az előbbi axióma a CO2 adagolására vonatkozik, és véletlenül sem a mi esetünkre! Ha a CO2 adagolását az anyatermészetre bízzuk, akkor éppen a diffúzió fokozásával tudjuk bejuttatni a lehetséges maximumot. Azaz küldjük meg jól az áramlást, és csobogjon csak a felszín. Persze túl szép és jó lenne, ha ez már megoldaná minden problémánkat, de ha nem lennének egyéb kellemetlen körülmények, ez már fedezné az összes valódi vízinövény alapigényét. Ezzel a módszerrel az egyensúlyi koncentrációnak megfelelő CO2-t tudjuk biztosítani, ami persze jóval elmarad az adagolással elérhető szintektől, de azért nagyon szép növényzetet lehet így is összehozni.

- Az a fránya vízkeménység

A fő gond a CO2-vel, hogy nem képes csak úgy simán oldódni, mint egy tisztességes gáz, pl. az oxigén. Először is vízbe kerülve szénsavvá alakul. Ha ezután még lúgokkal is találkozik, egy része elkezd bikarbonáttá alakulni, ez annál nagyobb arány, minél lúgosabb a közeg. 8-as pH-n végül teljesen eltűnik a szénsav, és a bikarbonát mellett megjelenik a karbonát is. Az oldat pH-jától függően ez a három forma különböző arányban van jelen, és a növények szempontjából ez egy nagyon fontos összefüggés. A szénsavat imádják a vízinövények, ezt bármelyik fel tudja venni, még az olyan modern akvakertész csodák is, amik a természetben nem is élnek teljesen víz alatt. A bikarbonát már kihívás, izommunkába kerül felvenni. Sok faj képes rá, ezek jellemzően a régi, jól bevált akváriumi növények közül kerülnek ki. A kényes növények általában azért kényesek, mert nem képesek erre a kunsztra. A karbonát pedig teljesen haszontalan forma a növényeknek. Ezt az egyensúlyt alapvetően a változó keménység határozza meg, mivel ez az egyetlen bőségesen előforduló lúg a vízben(kivéve szikes víz, de az külön baleset). Minél magasabb a  változó keménység, annál magasabb a pH is, így annál kevesebb CO2 marad használható. Régebben terjedt az a nézet, hogy a tipikus középkemény csapvíz a legjobb a növényeknek, mivel ennek van szép nagy CO2 tartaléka, bikarbonát formájában. Azonban a hazai csapvíz pH-ja jellemzően 7,5-8 körül mozog, ahol már alig van szénsav a vízben. A bikarbonát pedig csak energiabefektetéssel nyerhető ki, már ha egyáltalán képes rá az adott növény. Ráadásul ha sokat dolgozik ezen, mészkőréteg rakódik a levelére(alias biogén mészkiválás), kvázi vízköves lesz. Ez a réteg a továbbiakban akadályozza a diffúziót a levél felületén, így nem csak a CO2, hanem az összes többi tápanyag felvételét is. Tehát növényszempontból az a legjobb, ha megszabadulunk a változó keménység nagy részétől. Lehetséges megoldások:

- Savazzunk?

A savak semlegesítik a lúgokat, pofonegyszerű megoldás lenne. Szokták is ajánlani, mert felszabadítja a CO2-t. A gond ott van, hogy a változó keménységnek pufferhatása van, azaz a sav egy részét semlegesíti. Van némi azonnali semlegesítés, meg némi késleltetett, mert a "felszabadított", egyensúly fölé került CO2-nek időbe kerül távozni. Így egymás után 2-3 alkalommal is le lehet úgy savazni a vizet, hogy utána pár órával visszaugrik lúgosabb értékekre. Így elég nehéz eltalálni az optimális mennyiséget. Ha pedig a sav egy icipicit is túlsúlyba kerül, már versengeni kezd a szénsavval, ami távozik a levegőbe. Tehát a túladagolt sav a CO2 egyensúlyi értékét csökkenti, így sokat árt nekünk. Plusz ilyenkor a pH is instabillá válik a puffer nélkül.

- Lágyítsunk!

Optimális esetben 3-4 nk karbonátkeménység kell a vízbe. Ez már elég, hogy stabilan tartsa a pH-t, de a CO2 javát még meghagyja szénsav formájában. Az a kevés bikarbonát pedig jó kiegészítő az ezt is hasznosító növényeknek. Ezt az értéket legegyszerűbben 0-ra lágyított és némi csapvíz keverésével érhetjük el. Ha egyszer kitapasztaltuk, a továbbiakban csak tartani kell magunkat az adott keverési arányhoz, és egyszerűen előállíthatjuk a kívánt keménységű vizet. Az RO készülékkel és a kevertágyas gyantával készített lágy víz is megteszi. A változó keménység stabilan tartásában hasznos segítség lehet egy pufferhatással rendelkező talaj, pl. Oliver Knott, a Tropica vagy az Ista növényes talaja.

- Hűvösen az igazi

 Mint minden gáznál, így a CO2-nél is befolyásolja az oldódást a hőmérséklet. Minél melegebb van, annál kevesebbet képes megtartani a víz. Így egy 22-24 fokos, szobahőmérsékletü akváriumban jobb dolga van a növényeknek, mint egy 28-30 fokosban. Nem véletlen, hogy a meleg igényes diszkoszhalak mellett akkora kihívás a növényesítés. Ezért a hűvösebb vizet kedvelő halak a praktikusak akvakertész szempontból.

- Folyékony szénforrás

A carbot sokan folyékony CO2-nek nevezik, de ténylegesen nem az. Ez a vegyület képes betölteni a CO2 szerepét a növények számára, tehát felveszik és felhasználják szénforrásnak. És mivel nem CO2, a lúgosság teljesen hidegen hagyja, magas KH mellett is szépen felvehető. A növények teljes CO2 szükségletét azért nem képes kiváltani, de segítségnek nagyon hasznos lehet adott helyzetben.

 - A halak CO2-t lélegeznek, nem lenne jobb ezt bent tartani?

Mivel a halak és az egyéb vízijószágok, az akvárium összes lebontó baciját is beleértve CO2-t termelnek, így akár az egyensúlyi fölé is lehet vinni a CO2 koncentrációt. Nem is kicsit és nem is bonyolultan. Egyszerűen csak korlátozni kell a diffúziót, például egy fedővel vagy a felszínmozgás csökkentésével. A gond ott van, hogy minden egyes ilyen CO2 molekula az akvárium oxigénjéből származik. És mivel a CO2 több mint húszszor gyorsabban mozog a vízben, mint az oxigén, az utóbbi lassabban pótlódik, mint ahogyan az előbbi szökik a levegőbe. Így aránytalanul nagyobb oxigénhiányt okozunk, mint amennyi CO2-t nyerünk. Praktikusnak tűnik a  következő gondolat, hogy a növények viszont úgyis oxigént termelnek, így megoldják az előbbi gondot. Ez az oxigén a fotoszintézis maximumán valóban elég a halaknak. De a reggeli órákban, amikor még nem lendültek be a növények, vagy éppen este, amikor nincs is fotoszintézis, a halak oxigénjét csak a levegő képes fedezni. Az oxigénhiánnyal pedig, akármennyire is enyhe és átmeneti, végső soron többet ártunk, mint amennyit a CO2-n nyertünk. Mert nem csak a halak kondícióját rontja, hanem a szűrőbacikét is, így leginkább az algásodást támogatjuk vele.